Te is parázol a repüléstől?

Repülőtéri utazás ismertető kezdőknek (emiatt extra szorongóknak) és nyelvet nem (nagyon) beszélőknek!

(Otthon élő, meg nem látogatott rokonaimtól – akik olvassák majd esetleg a bejegyzést – előre is elnézést kérek, de annyit rohangáltam megint az otthonlétünk alatt, főleg hivatalos ügyintézés miatt, hogy nem nagyon maradt energiám végiglátogatni a pereputtyot.)

Nem vagyok már mai csirke, de csak most volt először alkalmam repülővel utazni kis hazámba, Magyarországra, Németországból.

Mondanom sem kell, tele volt a nadrágom, nem is igazán a repüléstől féltem, hanem mivel új élményeknél eléggé szorongó alkat vagyok, inkább attól féltem, hogy nem jövök rá, hogyan kell intézni a bőröndfeladást, beleférnek-e a bőröndjeim a megadott súlykeretbe, illetve hogy vajon nem fogok-e véletlenül másik repülőre szállni és nem tévedek-e el a repülőtéren. (Az a típus vagyok, aki ha nagy néha eljut egy plázába és kijön egy üzletből, akkor nem tudja, merről jött és mi is a célirány, szóval extrán tájékozódásképtelen, ja és összekeverem a jobb- és balkezem is.) 😀

Hogy esetleg te is ilyen túlszorongós alkat vagy, akkor megnyugtatlak, tényleg nagyon egyszerűen kiigazodtam, de ahol nem, ott a légitársaság személyzete készségesen segített az eligazodásban, és úgy sejtem, más légitársaságoknál sincs ez másként.

Ennek ellenére álljon itt egy részletes ismertető, mire számíthatsz, és mit hogyan kell intézni, amikor először szánod rá magad, hogy repülővel ruccanj el valahová. Hozzá kell tennem, hogy „fapados” repülőjárattal repültem és fedélzeti szolgáltatást nem vettem igénybe, tehát nem ettem-ittam a repülőgépen utazás alatt, tehát arról nem tudok beszámolni.

Uticélunk Magyarországon Budapest, Ferihegy volt, Berlini felszálással.

Amikor leparkoltunk a reptér mellett rendelkezésre álló helyen, akkor emlékeim szerint az A-Terminal közelében voltak parkolóhelyek. Azonban oszlopra felfestett feliratok és táblák jelezték, hogy merre van a B-Terminal, nekünk onnan indult a repülőgépünk. A B-Terminalhoz egy rövid gyalogút vezetett, aminek végén lépcsőn kellett lemenni a Terminal bejáratához.

Beléptünk a terminálba, ami úgy nézett ki, mint egy óriási aula. Amikor beértünk, rögtön keresni kezdtük, hogy hol tudjuk feladni a bőröndjeinket. Szerencsére rögtön feltűnt, hogy több, egymás mellett lévő kis „csomagfelvevő” ablakok vannak, de általában ki vannak téve, hogy melyik ablak melyik légitársasághoz tartozik, és annak a légitársaságnak a sorába kell beállni, amelyiknél a repülőutat foglaltad.

Azt is észrevettük, hogy rendelkezésre állnak mérlegek, ahol le lehet mérni előzetesen a bőröndöket. Mi ezt meg is tettük, és ki is írta a súlyt, csak azt nem tudtuk, hogy a kinyomtatott (vagy a mobiltelefon applikációra letöltött beszállókártyán lévő) vonalkódot le kell olvastatni a mérleggel, mert akkor kinyomtatja azt az öntapadós szalagot, amit a bőröndre tesznek rá, hogy melyik járatra kell tenni a csomagodat. Mindenesetre itt már leesett az aggodalmaskodó szívemről egy nagy kő, hogy belefértünk a súlyhatárba (nőknél ez ugye elég aggályos, mármint ami a „de hát ez sem maradhat itthon, muszáj magammal vinni” dillemma miatt).

Nem tudtuk, hogyan is zajlik a csomagfeladás pontosan. Épp nem volt nagy sor a légitársaságunk ablakánál, beálltunk és ennyit el tudtam makogni angolul, hogy Budapestre utazunk és szeretnénk feladni a csomagot és mutattam a beszállókártyát a szolgáltató személyzetnek. A fiatalember nagyon készségesen megkért, hogy menjünk oda a mögöttünk kihelyezett mérlegek egyikéhez, és a vonalkódot odatartva fogjuk megkapni a bőröndre kellő, kinyomtatott, öntapadós szalagot.

Nos, ezt megtettük, és meg is kaptuk a szalagot, visszaálltunk – a szerencsére még mindig rövid – sorba és pár perc múlva sorra is kerültünk. Ellenőrizték a beszállókártyánkat, illetve a személyi igazolványunkat (mert a lányommal utaztam), majd az átadott szalagot ráhelyezték az előzetesen egy szalagra felhelyezett bőröndjeinkre és mehettünk is tovább lebonyolítani a biztonsági ellenőrzést a tranzitba való bejutáshoz.

A tranzit az a terület, ahonnan már nem tudsz kijönni és tulajdonképpen ott várakozol arra, hogy kiírják, melyik kapuhoz kell majd menned a felszálláshoz. Bejutás előtt azonban tulajdonképpen átesel egy biztonsági ellenőrzésen, ahol a kézipoggyászt, illetve ha úgy foglaltad a repülőjegyet, hogy felviszed magaddal a bőröndöt, akkor azt is átvizsgálják, illetve téged is „átvilágítanak” azon a bizonyos biztonsági kapun.

Nos tehát jött a biztonsági ellenőrzés, és ez volt a következő parám, mert fogalmam sem volt, hogy akkor hogyan is zajlik az ellenőrzés és bevillantak a filmeken látott, „még a bugyidba is belenézünk” jelenet rémképe, és már azon izgultam, hogy vajon félre leszek-e hívva egy tüzetesebb átvizsgálásra. (Nos igen, én vagyok az az ember, ha megkérdezik tőlem, hogy „Are you a warrior? Akkor azt válaszolom: „Oh, yes. I worry about everything. Tudom, ezt a vicc csak angolul értőknek világos, és mivel szóvicc, ezért nem fárasztom magam az elmagyarázásával, bocsi.)

A berlini reptéren a biztonsági ellenőrzéshez mozgólépcsőn (vagy ha sportos vagy, akkor sima lépcsőn) lehetett feljutni a tranzitba való bejutáshoz. Ott már láttuk, hogy jól tettük, hogy időben jöttünk, mert hatalmas tömeg volt fent, és első látásra azt hittük, legalább egy órás sorban állás eredménye lesz, hogy bejussunk a tranzit területére, de szerencsére tévedtünk. Később már láttuk, hogy több sor is van egymás mellett, ahol szétválik az egy nagy sor több kisebb sorra, vagyis az ellenőrzés több helyen zajlik. Szerencsére annyit megértettünk, meg ellestük az előttünk lévőktől, hogy egy nagy tálcára kellett kipakolni a zsebekből a kulcsot, mobiltelefont, egyéb műszaki kütyüket, mint pl. laptop, tablet és hasonlókat, illetve mivel cukorbeteg vagyok, én a vércukor leolvasó kütyümet és inzulint tartalmazó kis átlátszó táskámat is ráhelyeztem a tálcára. A kabátokat is ebbe a jó nagy tálcába kellett belehelyezni, vagyis nem is tálca volt ez, hanem inkább egy nagy műanyag, kb. 10 cm-es peremmel rendelkező, fedél nélküli doboz. Utána átmentünk azon a bizonyos kapun, ami átvilágított, vagyis egy kis időre meg kellett álllni terpeszállásban és a karjaidat kicsit oldalra tartva. Izgultam, hogy esetleg a szenzorom is be fog sípolni, de szerencsére ez nem volt gond. (Miért pont ezen ne izgultam volna? Asszem csoda lenne, ha valamin nem izgulnék.) 😀

Mondjuk annyi kis „hibát” vétettem, hogy valahogy nem sikerült a hátizsákomat jól beletenni ebbe a dobozba és az kiesett a dobozból, de nem volt semmi gond, újra betették egy másik tálcába, és az átvilágító berendezésen újra átkülték, és aztán gond nélkül átment a táskám a vizsgálaton és azt is visszakaptam.

Ezután a kis élmény után újra összeszedtünk a cuccainkat, és elindultunk a tranzit területére.

Ezen a területen egyébként jól el tud telni az idő, főleg vásárolgatni szerető utazóknak, tele van éttermekkel, boltokkal és természetesen mellékhelyiségekkel is. Szóval mindent is lehet kapni. Mi csak ásványvizet vásároltunk, mert azt nem vihetsz magaddal a kézipoggyászban. Egy szendvics felvihető a fedélzetre, illetve visszafelé nekünk néhány dörmimaci is volt nálunk nasi gyanánt, de ennyi. Az ásványvíz 4 euro volt, amit vettünk (ez egy fél literes palack volt), ami persze nem olcsó, de úgy voltam vele, hogy ennél többet is elköltünk egy-egy nyaralás során hülyeségekre, szóval ennyi igazán belefér, no meg az nem árt, ha a repülőút alatt (ami esetünkben másfél órás volt) van nálunk némi innivaló. Feltételezem, hogy a repülőn még ennél is drágább lett volna egy üveg ital, de őszintén szólva erről nincsenek információim.

Ami még fontos a Tranzit területével kapcsolatban, hogy itt vannak azonban több helyen is kihelyezve a repülőjáratokat mutató óriás információs táblák, amelyeket azért kell figyelemmel kísérni, mert itt írják ki, hogy melyik kapunál kell csatlakozni a saját repülőjáratodhoz, hol lesz az utolsó ellenőrzés és ahonnan fel tudsz majd szállni a repülőgépre. A táblákon egyébként – amikor még sok idő van az indulásig – többnyire azt írják ki (az úticélon, az indulási időn és a járat számán kívül), hogy mennyi idő (hány perc) van még hátra, amíg a megfelelő kapuszám megjelenik, vagyis hogy melyik kapuhoz kell majd menni. Szóval mi árgus szemmel néztük, vajon mikor jelenik már meg, hogy melyik kapuhoz kell menni, illetve igyekeztünk kicsit sétálgatva kinyomozni, hogy vajon egyáltalán merre kell menni a kapukhoz. Hál istennek ez is – a számítógépes programokhoz hasonlóan – a „hülyéknek” vagy inkább tájékozatlanoknak lett tervezve, szóval minimális nyelvtudással kikövetkeztethető volt, mert több tábla is jelezte, hogy az X számú kapukhoz merre kell menni (pl. Gate A1-25, és így tovább.)

Utána lementünk a megadott számú kapuhoz (a mienk az A3-as volt), ahová egy kis sétával és mogzólépcsőn lehetett lejutni. Itt is egy nagy gyülekező tér volt és a légitársaság logója, illetve hogy melyik sorba kell beállni az ellenőrzéshez, attól függően, hogy vásároltál-e elsőbbségi beszállást (priority or non-priority boarding). Az elsőbbségi beszállásnak annyi az előnye, hogy nem kell másfél-két órával hamarabb kiérned a repülőtérre, mert gyakorlatilag sorbanállás nélkül igénybe veheted a biztonsági vizsgálatot, ezt tartalmazza azt is, hogy + bőröndöket vigyél fel a fedélzetre, és a kapuknál lévő vizsgálatnál is külön sor áll rendelkezésedre, és előre vesznek az átvizsgálásban (személyi igazolvány és QR-kód ellenőrzés a mobilon vagy a kinyomtatott beszállókártyán). Mi ilyen elsőbbségi szolgáltatást nem vásároltunk sem odafelé, sem pedig visszafelé, de nem bántuk meg, mert a biztonsági ellenrőzés, illetve a kapunál lévő ellenőrzés során is a viszonylagos hosszú sor ellenére hamar átjutottunk (kb 10-15 perc).

Tehát lent, a kapunál már csak a gépre szállásra kell várakozni kb. negyed-fél órát és utána megindul a tömeg a repülőgép felé. (Persze én – hűen önmagamhoz – itt is izgultam, hogy honnan tudja az embertömeg, hogy az egymás mellett sorakozó repülőgépek közül nekünk melyikre kell majd szállni, de azért elismerem, ez már részemről is túlzás volt, mert egyrészt mentünk a tömeg után, másrészt tényleg azt a kaput nyitották ki a repülőhöz, amelyik a legközelebb volt a géphez. Ráadásul kamasz lányom – aki szerencsére nem olyan paragép, mint az anyja – felvilágosított, hogy ne legyek már hülye, mert a többi repülőnél nincs odatolva a lépcső, azt meg nyilván nem várják el, hogy ugorjak fel a gépre csak úgy. 😀

Hát igen, ez jogos érvelés volt.) A gépre felszállva már nem kellett semmit bemutatni, csak köszönt a személyzet – gondolom stewardess – mindenkinek külön (milyen kedvesek, nem?) és a helyünket is könnyen megtaláltuk az ülések feletti csomagtároló polcok alatti feliratoknak köszönhetően.

Maga a repülés kellemes élmény volt, korábban egy ismerős ajánlotta, hogy vigyünk magunkkal és rágjunk a felszállás közben egy rágógumit, mert a légnyomás miatt nem dugul be annyira a fülünk, de ez – számomra legalábbis – elenyésző volt, szinte nem is éreztem, hogy bedugult volna a fülem. A felszállást meg ilyen vidámpark-élménynek tudnám leírni, olyan volt, mint mikor az ember mondjuk hullámvasúton utazik, szóval nekem kellemes élmény volt.

A leszállás volt kicsit fura, mert én azt hittem, hogy még tök magasan vagyunk, ehhez képest zökkent egy picit a gép, amikor letették a kerekeket, szóval csak emiatt volt egy picit meglepő élmény.

Leszállás előtt még megkérdeztem a mellettem ülőt, aki magyar volt, hogy hol tudjuk majd átvenni a feladott bőröndjeinnket, de mondta, hogy minden egyértelmű lesz, ki van írva, merre kell menni. És valóban, leszállás után egy 5 perces sétával elértünk ahhoz a részhez, ahol a bőröndöket át lehetett venni ilyen mozgó szalagokon, amelyeket már filmeken is látunk, és egy nagy monitor mutatta, hogy melyik járatról jövő csomagok melyik ilyen mozgó szalagnál lesznek találhatók. Attól persze még paráztam, hogy én leszek az egyetlen szerencsétlen, aki véletlen más bőröndjét veszi le, vagy nem ismeri meg a sajátját (bevallom, kölcsön bőrönddel utaztunk), de ez a para is felesleges volt.

Szóval jelentem, túléltük az első repülőutat, nem csak mi, hanem a légitársaság is. Asszem a légitársaság nagyobb veszélyben volt, mint mi magunk.

Visszafelé annyi volt a különbség, hogy a Ferihegyi repülőtéren – miután megkérdeztük, hol van a mi terminálunk, és készségesen elmagyarázták, merre menjünk (de ugye itt nem voltak nyelvi akadályok) – könnyen megtaláltuk a légitársaságunk csomagfelvevő részlegét. Itt megnézték a személyi igazolványunkat, beolvasták a QR-kódot és ők nyomtatták ki a bőröndre tehető öntapadós szalagot, amit itt is ráhelyeztünk az ablak melletti futószalagra. A bőrönd lemérésére itt is rendelkezésre álló kihelyezett mérlegek, éltünk is az ellenőrzési lehetőséggel, azonban itt nem nekünk kellett kinyomtatni ezt az öntapadós szalagot.

Ezután itt is viszonylag könnyedén megtaláltuk a biztonsági ellenőrzés helyszínét, nagy táblák jelezték, merre is kell menni, az átvizsgálásnál annyi volt a különbség, hogy bokacsizmában voltam, azt le kellett venni, mielőtt az átvilágító kapuhoz léptem volna és kérték, hogy azt is tegyem bele ebbe a „tálcadobozba” a többi bepakolt cucc mellé. Egyéb „anomália” nem volt.

Összességében tehát mindenkinek ajánlom az ilyen utazást, a „fapados” légitársaságok nagyon kedvező áron kínálják a repülőjegyeket, főleg ha legalább 1-2 hónappal az utazás előtt lefoglaljátok a járatra a jegyet.

Összehasonlíthatatlan élmény volt, hogy máskor Németországból a magyarországi lakcímünkre 10-11 órás autóút megtételével jutottunk haza, most viszont 5-6 óra alatt lezavartuk az egészet az otthoni indulástól a házhoz megérkezésig, igaz jött értünk egy barátnőm kocsival. Furcsa is volt, hogy nem voltam fáradt az út végén, mert igen, magam sem gondoltam volna, mennyit számít az a 4-5 óra mínusz utazási idő.

Az izgalom miatt a repülőtéri várakozás alatt sajnos felvételeket nem készítettem, csak a visszafelé útunkon a repülőút alatt (mert akkor volt világos).

Íme néhány, a visszaút alatt készült fotó:

Indulás után nem sokkal