A szemüveges krokodil

Zsuzska mindentől félt. Már kicsi korától kezdve. Először – a családja elmondása szerint – csak a porszívó hangjától, de aztán idővel ezek a félnivaló dolgok szépen szaporodni kezdtek Zsuzska életében.

Félt az apró bogaraktól, a gyerekektől, a túl sokat kiabáló anyjától, de különösen félt a házuktól nem messze lévő rosszhírű utcától, mert ott állítólag sok bűncselekmény történt. Legalább is a kortársai ezzel ugratták. A lakótelepi gyereksereg el is nevezték őt Félős Zsuzskának. – Zsuzsika, Zsuzsika, hát miért félsz a Gengszterek utcáján végigmenni? Nem lesz bajod, csak a nyakadat vágják el! – mondták vihogva. Zsuzska egy jó ideig így élte az életét. Nem járt le játszani, inkább otthon olvasott a szobájában. Csak ne kelljen félnie és ne bántsák, cikizzék a társai, a testvérei, a szülei …, az emberek.

Már 9 éves volt, mióta az eszét tudja, félt. Félt, hogy a testvére ismét gúny tárgyává teszi őt a „barátaik” előtt. Félt, hogy az anyja megint dühösen fog hazajönni a munkából, mert nem tudta megváltani a világot és megint őrjöngeni fog apával. Félt, hogy apja megint tőle várja a vigasztalást, egy vigasztaló ölelést, amiért feleségével összeveszett. Félt, hogy anyja valami mondvacsinált ürüggyel beléköt és megint a hajánál fogva fogja megrángatni. Szenvedett tőlük és félt. Félt, mert nem tudta, mit tehetne, hogy ne bántsák már annyit.

Egyetlen dologtól nem félt: egy krokodiltól. Egy szemüveges krokodiltól. A fürdőszobájukban „lakott”, persze senki nem vette észre, csak ő. A kád hátsó oldalán, a csempén született meg és rajzolódott ki egy idő után. A penészfolt, amit – kislány létére – próbált letakarítani, de sohasem sikerült egyetlen erős tisztítószerrel sem. Nos ez a penészfolt idővel egy szép kis formát vett fel, egy szemüveges krokodil mosolygott rá, amikor csak ránézett. Fürdés közben mindig megérintette, s ilyenkor úgy érzékelte, hogy a krokodil még rá is mosolygott. Idővel, amikor senki nem hallotta, szóba is állt vele. Ő lett a barátja, neki el merte mondani, hogy mennyire fél mindentől és mindenkitől.

Ám egy nap – nem volt biztos benne, hogy a krokodil válaszolt, vagy a fejéből pattant ki egy szikra –, egyszer csak ezt hallotta: „Nem élheted így az életed! Nem retteghetsz mindentől és mindenkitől minden álló nap!” S ez kiabált órákon át a fejében, úgy vélte biztos a Szemüveges Kroki – mert így nevezte el – üzen neki ilyen hevesen.

Nyári nap volt, ragyogóan sütött a nap. A hang hatására eldöntötte, bármi történjék, ő bizony átmegy azon az utcán. Lehet, hogy ennél a félős életnél még a halál is jobb – futott át ez a  morbid gondolat az agyán, amiért szégyellte is kicsit magát. De erősen kalapáló szíve ellenére mégis elindult otthonról. – Csak sétálok egyet, vetette oda a testvéreinek, akik ezt csodálkozva vették tudomásul, de nem nagyon firtatták elmenetelének okát.

Elindult az utca felé és reszkető lábbal, izzadó tenyérrel, gombóccal a torkában, de ment rendületlenül. Szép lassan ment, tudni akarta, miért olyan veszélyes az az utca.

Bekanyarodott és látta, hogy egy bácsi nézeget kifelé az első emeleti ablakon, éppen dohányzott és eregette kifelé a füstöt. Aztán továbbment. Sima, emeletes lakóházak sorakoztak sorban, egymás után. Az egyik kapualjnál egy kislány játszott az édesanyjával. Ismét meglepődött. Nahát …, itt normális emberek laknak? Ment tovább. Látta, hogy egy vendéglátó helyhez közeledik. Megijedt …, biztosan kocsma, sok részeggel. Még vadabbul kalapált a szíve, lába reszketett és csak remélni merte, hogy mások ezt nem látják. Ahogy közeledett, azt hitte elájul. Ment-ment, már nagyon közel volt, nem adta fel. S akkor meglátta, hogy ez a hely tényleg egy kocsma. Ahol délelőtt viszont fagylaltot árulnak.

– Nahát, biztos a gengszterek is szeretik a fagyit. – gondolta magában. Nézte az embereket és a csivitelő gyerekeket, ahogy ették a hideg nyalánkságot. – De kár, hogy nem hoztam el a zsebpénzem. – gondolta Zsuzska, szájában összefutott a nyál.

– Szervusz kislány, téged még nem láttalak erre! Itt laksz valahol? – szólította meg a néni, aki a fagyit árulta.

– Nem, picit messzebb lakom, csak erre még sosem jártam, így elsétáltam errefelé.

– Gyere, kóstold meg a fagyinkat! – mondta a néni.

– Sajnos nem hoztam pénzt – mondta Zsuzska, de a néni már adta is a kezébe a fagyit.

– Nem baj, ez most a cég ajándéka! Gyere máskor is hozzánk fagyizni! – szólt a néni hozzá kedvesen mosolyogva.

Zsuzska nagyon boldog volt és büszke volt magára. Este, amikor fürdött, megesküdött volna rá, hogy Szemüveges Kroki nem csak mosolygott, hanem rá is kacsintott a csempéről.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Nők, férfiak és önismeret …

Avagy miért mindenki a nőket baszogatja noszogatja?

Szóval, ez a kis cikk egy kissé durva lesz, de látok egy jelenséget, ami kurvára nagyon dühít. És ezúttal nem akarom magamban tartani, vonjátok le a csúnya szavakat, meg 30%-ot, de attól még a lényeg megmarad.

Nő vagyok, szeretem a lelki, önismereti témájú cikkeket. Már fiatal koromban kitűztem a célt, hogy igyekszem felülemelkedni saját gyarlóságaimon és felelősséget vállalva megoldásokat keresni, ha valami problémám van. Viszont feltűnt egy dolog. Szinte az összes önismereti tréner, tanácsadó, pszichológus és egyéb „állatfajta” az esetek 90%-ában a nőknek ír . Rajtunk kérik számon, ha a gyerek rosszul tanul, ha rossz a párkapcsolat, kevés a pénzünk, vagy más problémánk van, kevés a szeretet a családban. Sőt, továbbmegyek, az is a mi gondunk, ha a férfinak van problémája. Nekünk kell megoldásokat keresni, ha alkoholista, vagy más súlyosabb probléma van a háttérben. Nekünk kell megtanulni odafigyelni egyszerre önmagunkra, és a család és munka között ügyesen lavírozva férjünkre, gyermekeinkre és persze a tágabb családra is. Szinte csak a mi szemünket próbálják nyitogatni, vegyük észre, ha valami nem stimmel. Ne becsüljük le magunkat, tiszteljük magunkat, ugyanakkor ne váljunk férfivá, ne nyomjuk el a környezetünket, gyermekünket, hanem hagyjuk, hogy szárnyaljon a kicsi vagy nagy gyermek egyénisége, fantáziája és vigyázni arra, hogy drága édes gyermekünk felnőtt korára ne legyen egy kőbunkó. Kapjuk a mindenféle tanácsot, hogy hogyan vegyük körbe szeretettel elsősorban önmagunkat, és persze a családot. Ne akadályozzuk férjünket törekvéseiben, ha nincs neki ilyenje, akkor hogyan motiváljuk, hogyan beszélgessünk vele, hogy ne legyen balhé, és mit hogyan tegyünk, hogy ne legyen férjünkből és gyermekeinkből egy szegény elnyomott, árva lélek. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik a sok, sokszor egymásnak ellentmondó jó tanács között.

Szóval, ez mind szép, de nem hiszek az egyoldalú felelősségvállalásban és rohadtul feldühít, hogy ezek a cikkek többnyire csak nőknek szólnak, azt hirdetve, hogy a világ pozitív irányba történő megváltoztatása kizárólag a nőkön múlik, mert ők a csoda, a szeretet és még ragozhatnám. Kedves trénerek, tanácsadók, pszichológusok! Ti, akik folyamatosan a komfortzónánk átlépésére biztattok minket, vegyétek a fáradtságot és tegyétek meg Ti is ugyanezt! És írjatok a férfiaknak is. Arról, hogy fel lehet ám állni a fotelből a meccs és a sör mellől és két böfögés és fingás között megkérdezni a gyereket és életetek párját, hogy mit tehetek én is értetek? Hogyan lehetünk mi együtt egy jó csapat? Jaaaa, hogy a nők pénztárcája könnyebben nyílik a lelki dolgokra…, hát akkor itt az ideje azt a bizonyos komfortzóna tágítást megkezdeni és írni a férfiaknak is, akiknek nagy százaléka szerintem érdeklődne és várná is a tanácsokat. Mi lenne, ha nem degradálnánk őket, hanem meglátnánk, hogy képesek a változtatásra és ők is szeretnének harmonikus családban és sikeresen élni? Miért van az, hogy a nők nagy százaléka ha egy ismeretlen kihívással találkozik, akkor odateszi magát és megtanulja, a férfiak meg lazán kijelentik, hogy „bocs, én ehhez nem értek?” És főleg, miért fogadjuk mi ezt el sokszor egy hang nélkül? Úgy gondolom, hogy egy ordas nagy hazugság, hogy egy boldog család megteremtése kizárólag a nőkön múlik. Szóval, hogy elinduljon valami, íme néhány ötlet nektek, hogy miről írjatok a férfiaknak.

  • 10 ötlet, hogy a kezdetben tündéri feleségedből ne váljon elégedetlen házisárkány!
  • Hogyan beszélgessek a barátnőmmel/feleségemmel?
  • Mire lehet szüksége a gyermeknek egy apától?
  • Hogyan működjünk jól együtt a feleségemmel és a gyerekeimmel?
  • Mit tegyek, hogy a partneremnek élvezetesebb legyen a szex?
  • Hogyan ne ájuljak el a szülőszobán, és később hogyan válhat belőlem jó apa?
  • A nőket tényleg csak a körömlakk, meg a rúzs és a ruhák érdeklik?
  • Hogyan neveljünk boldog gyermeket együtt, hogyan egyeztessük a neveléssel kapcsolatos nézeteinket?
  • (Meg lehet ám őket is kérdezni, mivel kapcsolatban várnak tanácsot.)

És ez csak néhány ötlet, néhol egy kis morbid humorral fűszerezve, de még oldalakon át lehetne sorolni korosztályokra és embertípusokra mérten, hogy mennyi mindenről lehetne írni a férfiaknak is. Talán kevesebb lenne a párkapcsolatokban az eltávolodás, ha nem hitetnék el velünk, hogy egy család boldogsága kizárólag egy emberen, vagyis a nőn múlik.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Voltál már úgy?

Voltál már úgy?

(Boldogság, gyere haza ….)

Voltál már úgy, hogy fogalmad nincs, miért, egyszer csak sírni kezdesz. Mostanában ….

… gyakran nem találom az életörömet magamban. Nem tudok lelkesedni. Írni sincs kedvem, mert nem tudom pozitívvá tenni a történeteimet. Ahhoz sincs kedvem. Ugyan ki lehet kíváncsi egy író, vagy csak egy ember nyavalygásaira? Mindenki azt mondja, írjak sokat, nagyon jókat írok, folytassam, csináljam még! És rájöttem, azért nem írok, mert nem tudok most hitet adni, reménykedni, jobbá tenni, szebbé írni a valóságot. Az én valóságom most a szomorúság, a kedvetlenség. Pedig van mellettem szerető család, egészséges, okos gyerekek, munkák, amit szeretek, vagy csak egykor szerettem?, vagy csak csinálom, mert KELL?!

Nincs kedvem pozitívnak lenni, nincs kedvem örömet sugározni mások felé. Igen, mindenhol azt olvasom, hogy fontos lenne, hogy fókuszt váltsak. Elértem a célomat, és bár nem tesz minden pillanatban boldoggá, nem akarok újabbat kitűzni. Talán meghaltam belül …? Mi történt velem? Nem tudom azonosítani magam a pozitív Krisztával, aki általában voltam életem eddigi szakaszában.

Reggelenként, ha megyek valahová, valahogy automatikusan felveszek egy „jól vagyok” álarcot, mosolygok mindenkire, idegenre és ismerősre, de estére elfáradok ettől a szerepjátéktól. Azt érzem, hogy mindannyian ezt tesszük. Mindenki megy a dolgára, közben küldd egy mosolyt, vagy ami telik tőle, vagy csak magába felejtkezve néz ki a fejéből, elvonja figyelmét mindenről az elméje. Facebookon kiposztoljuk pillanatnyi örömeinket és ettől el is hisszük, hogy akkor talán tényleg minden rendben van.

Egy pillanatig jól vagyok, derűs, de aztán hirtelen ok nélkül változik bennem a fókusz és az ellenállásom dacára elborít, már nem tudok az az erős, magabiztos valaki lenni, aki voltam valaha.

Valahogy velem is ez van. Elárasztanak a problémáim, amiket nagyon meg akarok oldani, de nem tudok. Bízni sem tudok, hogy lesz valahogy, pedig mindig lesz valahogy. Nem találom magam, azt sem tudom, mit akarok igazából … Nincs előttem cél, nem akarom megváltani a világot, és nagyon nyomaszt a gondolat, hogy fel kell nevelnem két gyönyörű gyermekemet és boldog embert adni a világnak, miközben most nem megy ez nekem. Nem tudok a boldogságban példát mutatni, mert most magam sem vagyok az.

Vajon mi bánt ennyire? Az üres pénztárcám …, a rakoncátlan és idegesítően boldog gyerekeim, a rideg világ és a benne lakók, a kegyetlen emberek, a hülye szomszéd, a világ bajai, az emberiség, vagy inkább …. az idegesítő saját magam.

Sokáig azt hittem, hogy a több pénz, jobb szex, több szabadidő, több nyaralás, stb. majd boldoggá tesz, de ha ezeket megtapasztaltam, belül mindig ott marad(t) valami üresség, vagy lelki nyomás. Sok mindent tettem, magamba néztem, családállítottam, anya- és apakapcsolatot javítottam, gyermekkel való kapcsolatot javítottam, különböző terápiákat csináltam végig, meditáltam csoportban, otthon egyedül, jógáztam, zumbáztam, bízva abban, hogy ezekkel közelebb kerülök valódi önmagamhoz, pillanatokra talán sikerült, de még mindig csak keresem azt a valakit, ott belül … Ha volna pénzem, az elmém még most is becsapna és újabb különböző programokra vinne el, de már ebbe is belefáradtam … Nincs hitem önmagamban, valahová elveszett az a kívül megmutatott magabiztosság, amiről nem tudom eldönteni, hogy csak látszat volt-e, vagy valóság. Nem akarok több újjászületést csinálni, nem akarok több családállítást, nem kell a csakrameditáció, az önelfogadás, a célkitűzés tanfolyam, az elengedés, beengedés, megengedés, befogadás és a „mit választhatok?” sem . Nem akarom tudni, hogy kihez tartozik …, nem akarok újabb és újabb technikákat elsajátítani. A spiri egóm azzal próbál vigasztalni, hogy épp a környezetem fájdalmat élem meg helyettük …, de már ennek sem tudok bedőlni.

Nagyon szabadulnék ettől a lehúzó gondolat- és érzéscunamitól, beülök egy kád habos és illatos vízbe, amibe méregtelenítés gyanánt egy kis szódabikarbónát is beletettem, beleereszkedem teljesen, talán csak az orrom látszik ki, s közben érzem, ahogy a könnyeim belekúsznak a vízbe és eggyé válnak ezzel az illatos víztömeggel. Megvigasztalhatnám magam egy adag Igazából szerelemmel, Aludj csak, én álmodommal, Huncutkával, Bridget Jonesszal, vagy akár Hazudj, ha tudsz-szal, Mentalistával (na, ha ő vigasztalna, talán neki sikerülne jobb kedvre deríteni) …

Sőt, hát író vagyok, még azzal is nyugtathatom magam, hogy csak a bennem még fel nem fedezett következő történetem egyik hősnője rendetlenkedik a fejemben és nem történt más, mint azt hiszem, én Ő vagyok. Nem tudom ….

Egyet remélek, hogy ez a lehúzó állapot is véget ér majd bennem, bármennyire is gyakran tör rám mostanában, sőt talán holnapra jó ideig nyomavész. Talán csak nincs más dolgom, most mint hagyni ezt az egészet és lenni, egyszerűen csak lenni …

 

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Nőiség ünnepe

kreativ-iras-keprol-106-nonap

(A kép a talentummobile.hu weboldalról származik, a történet az ott közzétett képírós játékfelhívásra készült.)

Egy májusi napon, amikor már kezdett nyáriassá válni az időjárás, nők egy csapata elhatározta, hogy megünneplik a nőiség örömeit és összehívják egymást egy közös szabadtéri ünneplésre. Egy feltétel volt, mindenki piros alsóneműben érkezzen, de hogy ennek pontosan mi a funkciója, nem sokan tudták.

Először kis csapatokba rendeződtek, s már az előre megbeszéltek szerint mindenki kipakolta a pokrócokra a közös piknikhez az elemózsiát, amit magával hozott. Mindenféle korosztály képviseltette magát. Voltak nagymamakorúak is szép számmal, de az 50 év körüliekből, a 40-esekből és a 30-as, 20-as korosztályból is sokan képviseltették magukat.

Nem volt konkrét programjuk, csak annyit tudtak, hogy 40-50 nő fog együtt tölteni egy napot, hogy ünnepelhessék önmagukat. Körbeülték először a pokrócokat, falatoztak. Aztán valaki felvetette, hogy mindenki mutatkozzon be néhány szóban és mesélje el, mi az, amivel mostanában a leginkább küzd az életében. Így tanúi lehettek annak, hogy minden korosztálynak megvan a maga kihívása az életben. Az egész fiatalok a szerelemkeresés, pártalálás, munkahelyi konfliktusaitól kezdve, a kismamák és friss anyukák csoportjától, a kis- és nagygyerekesek, vagy akár a még gyermektelenek problémáitól kezdve belepillanthattak egymás életébe és igyekeztek egymást bátorítani, rávilágítani egymásnak a megoldásokra, sok jó ötletet adtak és kaptak.

Közben finomakat ittak és falatoztak az egymásnak hozott finomságokból.

Edina először félt eljönni erre a találkozóra. Egy idősebb barátnője hívta el és nem tudta, mit fog ennyi nő csinálni együtt egy egész napon át. Félt, hogy itt is csak majd kifigurázzák. Mert eléggé magába forduló volt és önbizalom-hiányos . Nem igazán talált még magára, már ami a stílusát, vagy a nőiségének kihangsúlyozását illeti. Festeni sem merte magát. Amolyan kis szürke kisegérként látta őt a környezete is és önmaga is ezen a véleményen volt. Nem mert kitűnni, és nem nagyon tett lépéseket, hogy változtasson ezen. És piros bugyit kellett felvenni. Még ez is. Micsoda marhaság, ez volt az első gondolata. De mivel kíváncsi is volt és egyébként sem volt sosem programja, ezért mégis eljött a programra. Nagyon fincsi sütiket tudott sütni, na itt most legalább – ha mással nem is – ezzel büszkélkedhet egy kicsit.

Figyelmesen hallgatta a nőket a bemutatkozás során. Sok nő történetén nagyon meghatódott. Mindenféle problémával találkozott. Nagymamákkal, akik nem élvezhették unokáik társaságát, mert a menyük nem engedte. Vagy fiatal anyukák sztoriját arról, akiknek meg épp a nagyi törődése hiányzott, mert a nagymamák nem voltak unokázós típusok. Fiatal nőkét, akik keresték a társukat, de nem találták, vagy más fiatal nők történetét arról, hogy szerelembe estek ugyan, de a gyermek érkezése után nem sokkal már egyedülállóként kellett helytállniuk a mindennapi életben. Voltak azért nemcsak szívszorítóan bánatos, de örömteli történetek is. Egy fiatal kismamáé például, akinél a 3. lombikprogram végre meghozta a gyümölcsét és most annyi hosszú év után végre a szíve alatt hordhatja magzatát, boldogsága pedig ott tündökölt az orcáján.

Miután meghallgatták mindenki történetét, akkor Edina következett. Bátorították, mert látták, hogy nehezen beszél. – Ne félj, mindenkit meghallgatunk, ítélkezés nélkül. – Háááát – szólalt meg nagy nehezen –, nem is tudom mit mondjak. Nekem csak szimplán nincs önbizalmam. Nehezen beszélek mások előtt. Mindig elpirulok …. és nem igazán találom önmagamat, mint nő. Szürke kisegérnek hívnak a hátam mögött az ismerőseim. Szeretnék ezen változtatni, de nem tudom, hogyan tegyem. – Ne aggódj kedvesem, mi majd segítünk neked. – mondták a többiek.

Aztán kezdett melegük lenni és elhatározták, hogy megfürdenek a közeli tóban.
– Most van itt az ideje egy közös pancsolásnak. Mindenki vetkőzzön le bugyira és merítkezzünk meg a finom hűsítő vízben. Nem kell félni senkinek, nem mély a tó – bátorították a kevésbé bátrakat. Mindenki levetkőzött félmeztelenre és csak a piros bugyi maradt rajtuk. A gyönyörű zöld mezőn, mint megannyi szép piros pipacs tündököltek, és szaladtak a tó felé szépen, egymást bátorítva. A vízen gyönyörűen tükröződött a nap sugara és a víz sem volt hideg. Mindenki levetkőzött és Edina nagy meglepetésére, senki sem szégyellte magát. Nem számított a narancsbőr, a kicsit nagyobb has, a császármetszések nyomai, a csíkok, a ráncok, a nagyobb vagy kisebb mell, nem számított azok alakja, vagy épp egyéb testi elváltozásaik. Mindenki büszkén viselte nőisége jegyeit. Teljesen el voltak zárva a külvilágtól, minden külső ítélet nélkül fürödtek a tóban és ünnepelték nőiségüket. Ünnepelték, hogy szabadon viselhették testüket úgy, ahogy éppen voltak és egymást ítéleteitől sem kellett tartaniuk. Várandósan, szülten, vagy akár szűzen, vagy ahogy éppen voltak, úgy tisztelték egymást.

Egy különlegesen összekovácsoltság, egy sorsközösség jött köztük létre a sok elhangzott és megható történet hatására és tudták, érezték, hogy ők most egymás támogatóiként léteznek.

Fürdés után, mikor megszáradtak, Több kis tábortüzet gyújtottak, s volt egy technikához jól értő hölgy, aki azt is megoldotta, hogy gyönyörű zenékre táncoltak a tűz körül. Felváltva táncoltak, a többiek pedig bátorították az éppen soron lévőt, a bátortalanabbakat lelkesen tapsolták és ösztönözték, tánclépéseket tanítottak egymásnak, közösen énekeltek és táncoltak a koranyári napsugárzás közben, a finoman hajladozó fák társaságában.

Edina először élte át, hogy nem kell másnak lennie, mint amilyen. Hogy elfogadják olyannak, amilyen. Hogy nem kell kövérebbnek, soványabbnak lennie, hogy a mellei épp úgy jók, ahogy vannak. Hogy a derekának nem kell karcsúbbnak vagy akár húsosabbnak lennie, hogy érezhesse, SZERETHETŐ. ÚGY, AHOGY ÉPPEN VAN. Mindenki ezt élte át. A délután már kezdett hűsebb lenni, úgyhogy felöltöztek és úgy táncoltak tovább.

– Edina, olyan gyönyörű hajad van, megengeded, hogy megfésüljem? – szólt hozzá egy idősebb nő, akit Eszternek hívtak. Edina most már annyira feloldódott, hogy egyáltalán nem bánta a dolgot. Eszter kifésülte a haját, csak úgy csillogott a tábortűz fényében. Edina észrevette, hogy Eszti milyen finoman és szépen ki van sminkelve, így megkérdezte őt: – Eszti, megtanítanál engem sminkelni? – Én eddig nem nagyon szerettem, de szeretném megtanulni, hogy mi áll jól nekem. – Örömmel, drága. – mondta neki Eszti és megmutatta neki, hogy hogyan tudja kihangsúlyozni a szemeit kevés festékkel, leheletnyi arcpírral kiemelni arca finom vonásait és csábítóvá tenni ajkait egy kis szájfénnyel. – Így ni! – és odatartotta a tükröt Edinának. – Eddig is szép voltál, de most már nem lesz majd férfiszem, aki ellenálljon neked. – Viszont azt a vaníliás sütit meg kell hogy tanítsd nekem elkészíteni. Látod mindannyian másban vagyunk jók. Én értek a stílushoz, hajhoz, öltözködéshez, de ha valami finomságot akarok készíteni, mindig melléfogok.
S Edina most először tényleg szépnek látta magát és nőiesnek. Tudta, hogy most már nem lesz gondja azzal, ha nőiesen szeretne kinézni, már tudta, mit hogyan hangsúlyozzon a szépségéből. Sőt, rájött, hogy egészen kevés is elég ahhoz, hogy nőnek érezze magát, csak egy csipetnyi boldogság kell és kész is. – Örömmel ölelte át új barátját, Esztert. – Nagyon köszönöm, egyenesen újjávarázsoltál. És persze, hogy megtanítalak sütni, ez sem nagyobb ördöngösség, mint a smink és a stílusérzék.

Edina teljesen újjászületett ezen a napon. Este már tudta, hogy most lépett nőisége színpadára, most fogja tudni kibontakoztatni és megélni azt a csodát, ami benne rejtőzik. Nagyon sok barátot szerzett és évekkel később is hálás szívvel gondolt vissza arra a napra, amikor elindulhatott önmaga felfedezésének rögös útján.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Hit

Ági mostanában egyszerűen nem talált magára. Nem érezte magát jól a jelenlegi helyzetében, de a változtatáshoz sem érzett magában elég erőt. Egy helyben toporgott. Szorongott, bűntudata volt és szégyent is érzett, mert már túl rég óta nem tudott kilépni a maga építette csigaházból.

Régen olyan határozott volt, sziklaszilárdan hitt magában. Meg is valósította az álmát, de most érezte már egy ideje, hogy mégis mozdulnia kellene. Hátrahagyni a régit és kiépíteni valami újat. Újat, de mit? Félt, bizonytalan volt, úgy érezte, elfelejtette, hogy egyáltalán voltak-e álmai gyerekkorában. Mindig csak arra vágyott, hogy a családja, a környezete elfogadja és szeresse, talán ezért is volt olyan erős a késztetése, hogy neki csak egy szerető család kell, akinek háttérországa lehet és ő boldog attól, hogy ők is azok.

Azt is érezte, hogy nem tud hinni semmiben. Túlságosan megszokta a jelenlegi életét, nem akaródzott kimozdulni belőle és nem hitt benne, hogy sikerülne neki. Mi változott bennem? Miért lettem ilyen bezárt? Miért félek változtatni? – tette fel magának a kérdéseket.
Új utat kell találnia, minden azt mutatja, hogy a régi már elkopott, fel kell építenie új Önmagát. Régen olyan könnyen jöttek az ötletek, a megvalósítandó célok, mostanában viszont annyira bizonytalan volt, hogy nem tudta eldönteni, hogy egy-egy cél megfogalmazásakor a racionálisnak tűnő ellenérvei csak kifogások, vagy valóban megállják a helyüket.

Szorongását enyhítendő, nekiállt rendet rakni. Azt gondolta, ha kilomtalanítja a padlást, meg a szobákat, talán a gondolatai is kitisztulnak idővel, de ha mégsem, legalább kicsit nagyobb rend lesz. Attól jobban szokta érezni magát.
Elővette a régi dobozokból a könyveket, leporolta, kiválogatta őket. Volt, ami visszakerült a dobozba, volt, amit félretett, hogy elajándékozza és volt, ami olyan rossz állapotban volt, hogy úgy döntött, hogy az iskolai papírgyűjtést támogatja vele.
Ahogy pakolta a dobozokat, talált egyet köztük, ami tele volt csetreszekkel. Apró kis tárgyakkal, amit még a családja tartogatott. Utálta igazából ezeket, csak fölösleges porfogóként éltek képzeletében, ezért is rakta annak idején ezeket egy dobozba, talán csak eszmei értékük miatt őrizte meg őket. – Megértek a kidobásra – mondta csak úgy magának. Már bele is borította a maga mellé készített szemeteszsákba őket, amikor figyelmes lett arra, hogy valami megcsillan benne. Egy lilás, csiszolt kőszerűség csillant meg a sok lim-lom között. Utánanyúlt és jól megnézte. Első látásra tudta, hogy nem különösen értékesebb dolog, de valahogy a kő csillogása mégis magával ragadta. Ezt megtartom szerencsekőnek, biztos Anyu sem véletlenül őrizgette – határozta el és zsebre tette.

Bár nem hitt az ilyen dolgokban, sőt semmiben sem hitt az utóbbi időben, mégis olybá tűnt, hogy a nadrágzsebén át valami finom, meleg energia tölti fel testét. Máris vidámabb lett. Onnantól kezdve a kő mindig nála volt. Napközben igyekezett zsebes ruhákat válogatni, hogy magánál tarthassa, ami női ruháknál nem volt egyszerű megoldás. Nem is tudta, miért kellett neki annyira az a kő, valahogy az élete részévé vált, ha nem látta senki, még néha beszélt is hozzá, máskor meg csak szorongatta, amikor meditálni próbált. Volt, hogy semmilyen okos és új ötlete nem származott a meditációk során, mégis valahogy megnyugtatta a kő és erőt adott neki a kitartáshoz. Fogalma sem volt, hogy hozza rendbe az életét. De a követ éjjelenként, amikor nem tudott aludni, mégis magához vette és csak szorongatta és próbálta elképzelni, hogy valamilyen meleg fény járja át őt, ami a kőből „jön”. – Öregszem úgy látszik, régen nem voltak rám hatással ilyen spirituális marhaságok – állapította meg.

De idővel ez a kő mégis csak csodát tett benne. Pár hónap elteltével ugyanis felajánlottak neki egy lehetőséget, egy munkahelyet, 10 éve nem dolgozott, a családjának élt, kicsit félve mondott igent a felkérésre. Ide is hordta magával a követ és bízott abban, hogy pozitív fordulat következik be az életében.

A munka változatos volt, voltak benne kihívások is. Eleinte a családdal is kicsit nehezebb volt összeegyeztetni, de aztán pár hét alatt megszokta az új körülményeket Ő is és a családja is, és elégedetten pipálta ki gondolatban azt a félelmét, hogy hogyan fogja a családdal összeegyeztetni a munkát, az új időbeosztást.

Aztán pár hónap elteltével azt vette észre, hogy másodállásban is egyre több felkérést kap, már-már annyit, hogy elgondolkozott azon, talán fel kéne adnia a kényelmes, „biztos pénzt” és vállalkozást kezdeni. Nem tudott dönteni, így megint a kőhöz fordult. Már-már annyira a részét képezték mindennapjainak a „köves” meditációk, hogy – bár lelke egy pici része bárgyú baromságnak tartotta ezt az egészet és talán mosolygott is saját magán – mégis minden éjjel szorongatta a követ, útmutatást kérve. Az útmutatások általában meg is érkeztek, de nem konkrét válaszok formájában, hanem váratlan, szerencsés véletlenek megjelenésével.

Egyik alkalommal főnökével, Katával beszélgettek – akivel jó baráti kapcsolatba kerültek a munkával töltött hónapok során -, mindketten kávészünetet tartottak, mert nagyon szerettek kávézni, s egy váratlan pillanatban  Kata nekiszegezte Áginak a kérdést:
– Mostanában fáradtnak tűnsz, mi van veled? Csak nincs valami baj?
– Nincs, csak másodállásban is lettek megrendeléseim, s már nehezebben tudom összeegyeztetni az itteni munkákkal a másodállásom tevékenységeit. Már gondolkodtam is rajta, hogy megkérdezzelek, hogy mennyire lenne káros a cégnek, ha csak fél állásban foglalkoztatnátok? Esetleg szintén félállásban felvehetnétek valakit, akit betanítanék, és ketten tevékenykednének a cégben, ami nekem is adna egy alapot a saját vállalkozásom kiépítéséhez.
Kata ugyan kicsit szomorú volt, de ugyanakkor megértette Ági ambícióit és tudta, hogy segítségével biztosan megtalálják azt a munkaerőt, akivel a továbbiakban ketten látnák el az eddig főállásban végzett feladatokat.

Ez a szerencsés véletlen már nem hagyta nyugodni Ágit. Most már igazán kíváncsi lett a „szerencseköve” igazi mivoltára, hogy vajon milyen ásvány lehet ez, hogy ilyen sok pozitív változást indított el benne? Bement hát egy ásványboltba és beszélgetni kezdett az eladóval. Az eladó hölgy nagyon készséges volt, látszott, hogy lelkéből fakadóan végzi az ásványok forgalmazását és sok hasznos információval látta el Ágit. Elővette bátorságát és megmutatta a hölgynek a saját kövét. – Nekem is van egy ásványom – különleges erőt tulajdonítva neki már nem csak „kőnek” hívta, hanem ásványnak –, a padláson találtam, még az anyukámé volt. Megmondaná, hogy ez milyen ásvány? Én ametisztre tippelek a színe miatt.
A hölgy kezébe vette a követ és mosolyogva mondta: – Hát pedig ez nem ásvány, csak egy nagyon ügyes utánzat.
Ági teljesen ledöbbent. Visszavette a szerencsekövet és mosolyogva válaszolt: – Hát pedig én ennek a kis “hamisítványnak” köszönhetem, hogy megtaláltam a HIT-et magamban.
– Ezt nem kétlem. Tudja, van az úgy, hogy a bennünk élő Isten olyan tárggyal küldd nekünk sugallatokat és útmutatásokat, vagy erőt, amivel éppen azonosulni tudunk. Hiszen a gyerekek is ezért ragaszkodnak a macijukhoz, vagy a rongyikájukhoz. Néha mindegy, hogy mibe kapaszkodik az ember, csak legyen valami, ami segít a továbblépésben.

 

 

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Tini gondok

Meli – aki igazából Melinda  volt – unottan szörfölt a Facebookon. Próbálta kitalálni, hogy vajon mivel töltse a hétvégét, ha már megtanulta, amiket a suliba kell. Addig míg nem tanult – a mostanában egy szörnyanyává hasonlító felmenője miatt – sajnos nem mehetett sehová. Tudta, hogy igaza van anyának, de azért kicsit dedósnak gondolta ezt a szigort. Végül is már 16 vagyok, nem 5 éves – gondolta. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy időnként jól nevelten ül a szobájában és a töri könyvbe rejtve a legújabb romantikus könyvszerzeményt úgy tesz, mint ha tanulna, pedig olvas. Olvas és álmodozik …., álmodozik a szerelemről. Vajon milyen lehet az igazi? Volt egy srác, Tomi, nagydumás, amolyan igazi lányok kedvence. Neki is nagyon tetszett, de nem reménykedhetett. Tomi már igazi “beavatott” csajokkal kavar, nem ilyen kis kezdőkkel, mint Ő, amit határozottan is közölt vele, amikor valami csoda folytán mégis csak megkérdezte, eljönne-e vele a következő sulidiszkóba. Persze igent mondott volna, de a srác lazán közölte: Ne felejts el óvszert hozni! Nálam ez alap a buli után, vetette oda a srác hetykén! Meli meglepődve bökte ki: – De hiszen még csókolózni sem tudok – mondta szégyenkezve, halkan. Erre a srác felröhögött. – Micsoda?!!! 16 éves vagy és még nem csókolóztál? – s röhögött tovább. – Bocs, ovisokkal nem kezdek – mondta ismét röhögve és kaján vigyorral az arcán odébbállt. Melinda rettenetesen szégyellte magát. Ő még a csóktól is parázik, a szexre még gondolni sem mert. De hiába, ezek a 18 éves srácok már nem kezdenek kiscsajokkal. Otthon a tableten a nagy sztárok csókcsatáit nézegette és próbálta ellesni a csók tudományát. Ez volt mostanában a legnagyobb parája. Hogyan kell csókolózni? Nem lesz-e ügyetlen? Nem lesz-e túl nyálas? Vajon nincs-e nyál túltengése? Mi lesz, ha a leendő fiúja megundorodik tőle, mert túl sok nyála van? – Jaj, ne már! – próbálta elhessegetni  lehúzó gondolatait a csókról és önmagáról.

Ekkor megjelent egy kis piros boríték a Face jobb felső sarkában, jelezve, hogy levele érkezett. Kíváncsian kattintott rá. Meglepődve látta, hogy egyik sulitársa, Balázs ír neki. Ő is tetszett neki, nagyon is, de róla is lemondott, mert az egyik osztálytársával járt,  Barbival. Hát igen, a jó srácok már mind foglaltak, vagy nem én kellek nekik. – gondolta szomorúan. Vajon mit akarhat? Biztos valamit a lecókkal kapcsolatban. Tudták, hogy Ő mindig lelkiismeretesen készít jegyzeteket a tanulnivalókról, ennek híre ment és sokan kölcsön kérték tőle a jegyzeteit. Izgatottan megnyitotta a levelet.

“Szia Meli!

Nincs kedved hétvégén eljönni az állatkertbe? Én nagyon szeretem az állatokat és a hétvégén most kedvezményes áron lehet bemenni. Úgy tudom, Te is csíped az állatokat. Gyere el velem, meghívlak! Utána vagy akár közben meg iszunk egy üdcsit, meg dumálunk. Mit szólsz?

Balázs”

Melinek nagyot dobbant a szíve. Jézusom, Jézusom, Jéééézuuusooom! – Most mit írjak neki? Csak nehogy megtudja, hogy odavagyok érte. De vajon mi van Barbival? Miért nem őt hívja?

– Miért nem Barbit hívod? Úgy tudom, jártok. Szívesen mennék, de nem szeretnék bonyodalmakat. Tudom, hogy Barbi nagyon féltékeny és nagyon undok tud lenni emiatt.

– Nem tudtad, hogy nem rég szakítottunk? Amúgy nem kell parázni, csak egy baráti kiruccanásra gondoltam.

– Rendben. Mikor találkozzunk?

– Holnap de. 10-re átmegyek érted, aztán majd BMV-zünk.

– Oké, várlak. – válaszolta Barbi. BMV – busz, metró, villamos – mosolyodott el. De jó, de jó, de jóóóó! És tényleg imádja az állatokat. Vajon honnan tudta Balázs? Jajistenemmitvegyekfel? Farmer és az új tuti felsője és a menő bőrkabátja pont jó lesz. Csak ne essen az eső! Kifessem vajon magam? Hallotta, hogy a srácok szürke kisegérnek hívják a háta mögött, mert nem festi magát. Sajnos a nagy mellei miatt is csúfolják. Ha elmegy előttük, azt kiabálják: Mell-Linda, Mell-Linda. Utálta őket, meg magát is ezért. Nem akarta még kifesteni magát, nincs túl jó kézügyessége és félt, hogy túl erős sminket csinálna magának. Anya olyan szépen ki tudja magát festeni, muszáj tőle segítséget kérnem – gondolta. Ebben biztosan nem lesz sárkány. Remélem elenged Balázzsal! Gyorsan neki is állt megírni a maradék leckét. Meg volt hozzá a motiváció és persze, hogy ezek után anya elengedte.

Másnap délelőtt

Csöngettek! – Úristen, ez már biztos Balázs! A torkában dobogott Meli szíve. Kinyitotta az ajtót, Balázs ott állt az ajtóban mosolyogva. Milyen helyes srác! – gondolta és sután köszönt. – Szia!

– Szia Meli! Tök jó, hogy elengedtek. Indulhatunk?

– Szia Balázs! – köszönt Meli mögül sárkányanya is, de most valahogy levetkőzte sárkányságát és egész kedves volt.

– Csókolom, Angi néni! – Hányra kísérjem haza Melit?

– Hát este 5-re azért jó lenne, ha megjönnétek, ilyenkor még sötét van. Legfeljebb még feljöhetsz hozzánk utána. – mondta anya Meli nagy meglepetésére. – Mi történt anyával, hogy hirtelen visszahúzta a sárkányfogait?

– Rendben, köszönöm – mondta Balázs és elindultak.

Meli nagyon zavarban volt, de próbált magabiztosnak látszani. Aztán dumcsizni kezdtek, sokat nevettek és fokozatosan oldódott a hangulata. – Milyen jó fej srác ez a Balázs, nem is gondoltam volna róla. – elmélkedett Meli. Ekkor odaértek a bejárathoz. Sorba álltak jegyért. A gyerekek ingyen mehetnek be hétvégén. No és kiderült, Valentin nap miatt a felnőtteknek és a diákoknak is kedvezmény jár. 1 jegyet kell csak venni, ha elcsattan egy csók a bejáratnál. Hirtelen Meli fejébe szökött a vér, totál elpirult. – Úristen, most mi lesz? Mi lesz, ha megtudja, hogy nem tudok csókolózni? Ki fog röhögni. Melinda egyszer csak kiállt a sorból és odébbfutott. Balázs rögtön utánament, látta hogy Meli hirtelen ideges lett.

– Mi a baj Meli?

– Ööööö, izé …, én nem tudok csókolózni, még sosem csókolóztam – mondta szemlesütve a totális szégyenérzettől. Még jó, hogy a nagy tömegben nem rájuk figyeltek és senki nem hallotta.

Balázs mosolyogva megfogta a kezét és visszahúzta a sorba, s megnyugtató hangján azt mondta Melinek. – Ne izgulj, nem lesz baj! Akkor két jegyet veszek, semmi sem kötelező – mondta csillogó szemmel és azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán. Ez megnyugtatta Melit – Nahát, milyen rendes, hogy nem balhézik – gondolta.

Beálltak a sorba újra. Mikor sorra kerültek, Balázs kért egy jegyet, majd odafordult Melihez és odasúgta a fülébe. – Most megcsókolom azt az édes pici szádat, ne izgulj, ízleni fog!  – Gyengéden átkarolta és puha csókot nyomott az ajkaira, mielőtt Meli felocsúdhatott volna. Finoman, puhán nyitotta ajkaival és nyelvével a lány ajkait, s mint egy csóknagymester, vezette be Melit a csók rejtelmeibe. Meli a meglepetéstől reszketve, lelkében pedig ujjongva hagyta magát bevezetni a csókolózás titkaiba, a mögöttük állók pedig türelmesen vártak, a gyerekek kuncogtak, az állatkert munkatársai pedig még egy fényképen is megörökítették a jeles pillanatot. Amit persze megvásárolt Balázs. – Ezt eltesszük emlékbe! – mondta. Balázs végül ezután még egy puszit nyomott Meli arcára és a fülébe súgta! – Igazán ügyes tanítvány vagy! Gyakorolnám ezt még veled jó sokáig!

Meli elpirult, szóhoz sem jutott, csak zavartan mosolygott, de meg is nyugodott, mert azt hitte, ő lesz a legügyetlenebbül csókolózó ember a földön, erre jön ez a jóképű srác és pont vele akar csókcsatázni és pont Valentin napon. Ennél szebb dolog nem is érhette volna – gondolta és hihetetlenül boldog volt!

Bementek az állatkertbe, Balázs most már végig fogta a kezét és tényleg úgy sétáltak, mint egy igazi szerelmespár. Volt belőlük bőven a hétvégén az akció hatására, de Barbi úgy érezte, ők a legigazibbak az összes pár között. Miközben sétálgattak az állatokat nézve, Balázs néha újabb puszi- és csókhalmokkal látta el a lány arcát és ajkait. Meli szíve reszketett, hasában kellemes  bizsergést érzett, ami nagyon jóleső volt és teljesen új érzés volt számára. Lelkesen ízlelgette Balázs ajkait és megállapította magában, hogy ez a csókolózás nem is olyan nyálas, vagyis nagyon is elviselhető és nagyon finom.

– Nagyon tetszel nekem, szeretném, ha továbbra is találkoznánk! – mondta Melinek Balázs, akinek szíve boldog ujjongásból kifolyólag egyre hevesebben verte ritmusát. – Örülnék neki! – mondta szerényen a lány és most Ő csókolta meg Balázst.

A nagy séta után Balázs hazakísérte, s mikor odaértek a ház elé, búcsúzóul még megcsókolta Melit. Hosszan csókolták, ölelték egymást, mindkettőjüknek új volt még ez az élmény. – Most mennem kell és neked is – mondta Balázs. Írok neked este Face-en.

Meli bement a házba. Anyukája a szobában olvasott feltolt szemüveggel a kanapén. – Anya! Anya! Futott oda Meli hozzá és átölelte hirtelen! – Mi a baj kislányom? – Semmi! – mondta gyorsan. – Csak túl vagyok az első csókon! Anyira jó volt! Lehet, hogy szerelmes vagyok?

– Óóóóó kicsim! – mondta anya ujjongva és meghatottan. – Helyes fiú ez a Balázs. Hát igen, 16 évesen már lehet szerelmes az ember lánya. – mondta anya mosolyogva!

– Atyaég, nagylány lett a kislányom! – gondolta anya izgatottan és megszólalt! – Ezt meg kell ünnepelni! Most az egyszer megengedem, hogy koccints velem egy kis Sangriával – mondta anya, mert a lánya már elég rég óta nyaggatta, hogy megkóstolhassa. – Egye fene, egy kis gyümölcsbortól még nem lesz bajod – mondta lányának és boldogan nevettek fel a konyhába menet.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Az igazi Valentin napi ajándék 30-on túl, 40-hez közel vagy afelett

Valamelyik este a gyerekeim rákérdeztek, hogy mi az a Valentin nap. Természetesen elmondtam nekik, hogy egy amerikai-angol hagyomány, amelyet már itt is átvettek jó néhányan, a szerelmesek napját ünneplik és a párok megajándékozzák egymást. Én már elmúltam 40 éves, szóval gondoltam közreadom, hogy mire vágynak a nők ebből az alkalomból – már aki tartja – valójában. Na jó, úgy is írhatom, hogy mire vágyok én, de van egy olyan érzésem, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Fiúk, férjek, szeretők figyelem!
Biztos, hogy már nem vágyunk plüssmacira, “I love you” feliratos lufira, bár a romantikus vacsi nem rossz ötlet, főleg ha utána meg kapjuk azt is, amire igazából vágyunk, vagyis: 3-4 nap a gyerekek és család nélkül, amikor azt csináljuk, amit igazán szeretnénk és már régóta hiányzik az életünkből, mint pl.:

1. nap

  • Apa hangtalanul összekészíti a gyerekeket és elhúz velük nagyihoz, wellness hétvégére, vagy akárhová. Anya (vagyis én) 10-kor kelek fel. A kávét és a reggelit elkészíteni ebben a varázslatos csöndben igazán nem megerőltető számomra.
  • Bekapcsolom valamelyik kedvenc nyálas filmemet egy nagy vödör pattogatott kukorica társaságában és élvezem, hogy pizsamában lődöröghetek egész nap.
  • Aztán rendelek valami finom ebédet, ahogy kedvem tartja, lehetséges hogy salátával és olivabogyóval szeretném tömni magam, mert mindenki utálja a családban, persze csak a hamburger, a gyros és a sültkrumpli után, de még a profiterol előtt. Ahogy mondani szoktam: Az nálam a profi terror, ha nem ehetek profiterolt. (Reklámcégeknek és gyártóknak: All rights reserved.)
  • Kaja után egy jó kis szundi, felidézve a kamaszkoromat, amikor még bármikor megtehettem, hogy evés után lustálkodjak, ha úgy volt kedvem. Kb. negyed órán át élvezem – és magam sem hiszem el – a csendet, meg hogy nem hallom: “Anyaaaaa!” aztán tényleg durmolok.
  • Kipihenve a lustálkodást, meg a bőséges ebédet, felébredek, bekapcsolom a kedvenc számaimat és egymást után 25-ször hallgatom meg a “Nothing compers 2U-t”, vagy Madonnától a “Papa don’t preach”-t, meg kedvenc nyálas 80-as évekbeli popslágereimet és teljes átéléssel üvöltöm a mikrofonként szuperáló ásványvizes üveg kupakjába a dalszöveget, időnként meghatározatlan mozdulatsorokat végrehajtva. És erkölcstelen módon élvezem, hogy nem lát senki.
  • Az énekléstől kissé kimerülve, de annál nagyobb lelkesedéssel veszek elő egy még nem olvasott könyvet és élvezem, hogy hajnalig olvasok, mert nem kell másnap korán kelnem.

2. nap:

  • Délben valami könnyű reggeli, utána irány a park, ahol zavartalanul sportolhatok, futok, élvezem az mp3-lejátszó zenéjét anélkül, hogy valamelyik csemetém futna utánam és kiabál: “Anya várj meg!” De az is lehet, hogy éppen nem lesz kedvem futni, így fogom magam és elmegyek egyedül valamelyik fürdőbe és élvezem az úszás, szaunázás és az egész után egy fincsi masszázs élményét. (Még mindig egyedül – hurrrááááá!)
  • Este hazaérvén egy könnyű vacsora és olvasás, vagy filmnézés, vagy egy kis relaxálás.

3. nap:

  • A sok-sok pihenés után jöhet egy kis könnyű sütés-főzés, vagyis vendégül látom a barátnőimet egy batyus, ott-alvós ötye-klubra.
  • A sok finom falat mellé a barátnők még némi kontyalávalóról is gondoskodtak, így egyszer csak észreveszem, hogy koraeste már öten-hatan üvöltjük a slágereket enyhén becsiccsentve (még jó hogy valamelyest szigeteltek az ablakok).
  • Már előre örülök, hogy holnap estig még szabad vagyok, enyém a lakás, a csajokkal kora hajnalig megy a dumaparti és röhögcsélés, ünnepelünk és élvezem, hogy még másnap estig nyugi van.

4. nap:

  • A tegnapi ihaj-csuhaj nap után reggel (úgy 11 körül) azért kipihenve ébredünk  és közösen összedobunk vagy rendelünk egy könnyű brunch-ot (reggeli és ebéd együtt). Aztán a csajok elköszönnek (otthon visszaváltoznak anyukává és feleséggé) és előveszem a kedvenc sorozatomat, egyszerre nézek meg egy évadot a Mentalistából vagy a Hazudj, ha tudszból, vagy valamelyik másik kedvencből. És annyira örülök, hogy 4 napig nem hallottam Spongya Bobot, Barbie-t és Violettát, stb-stb. (fiús anyák helyettesítsék be Transformers és társaival).

 

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Rejtélyes átváltozás

(Az alkotás az alábbi képhez készült, a talentummobile.hu weboldal felhívására.)

sárkány
Gyönyörű szép őszi nap volt, már szeptember végét írtuk, de az időjárás még nem akarta tudomásul venni a nyár végét. Délelőtt a korai órákban még elkelt egy kiskabát, vagy kardigán, de dél felé közeledve már igencsak kimelegedett.

Tinka ebben az ellentmondásos időben munkába készült, jó pár hete vége volt a nyári szabadságnak, az iskola is elkezdődött, mindenki számára elindultak a dolgosabb hétköznapok.

– Már megint késtél! Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek intézkedni a kirúgásodról – szakította meg gondolatait egy unszimpatikus hang. A hang irányába nézett és legnagyobb megdöbbenésére egy hatalmas és ijesztő tiranoszaurusz rexből származtak a nem éppen hízelgő mondatok. – Mostanában a munkádat is slendrián módon végzed. Sok a panasz rád! – folytatódtak a pocskondiázó szavak és ez a tiranoszaurusz rex csak nem akarta abbahagyni a rosszindulatú „károgást”. – Károg, pedig nem is varjú. – ez volt az első gondolata. De hát én mindent megteszek! – védekezett gondolatban Tinka. – S különben is, mi történt a főnökkel, hogy ilyen undorító és ijesztő példánnyá változott? Mióta változnak az emberek azzá, amilyenek legbelül? – suhant át az agyán, de ekkor egy másik hang irányából megszólalt egy dallam: „Jó reggelt kívánok, ébredni kéne már! O-oooo-óóóóó-óóóó!”

Álmosan nyitotta ki szemeit. Rájött, hogy álmodott és épp a Republic együttes méltán híres dallamára ébredt. – Jaj, de hülyeséget álmodtam! – mondta csak úgy magának! A francba, még ma is be kell mennem dolgozni és a hülye főnököm hülye szólamait kell hallgatnom? – morfondírozott magában.
Ekkor elmosolyodott! De hát ennek már vége! Tegnap felmondott és egyben elindította vállalkozását és már mától hivatalosan nekiugrik végre annak, amire mindig is vágyott. Saját munka egy elviselhetőbb főnökkel. Hiszen mától már saját maga főnöke! – Na akkor hízelegjünk az új főnöknek! Kibontott egy narancslevet, szép pohárba tette s belerakott néhány jégkockát. Odament íróasztalához és örömmel nézte a rengeteg megrendelést, amik már szép számmal sorakozott az asztalon. Belekortyolt a narancslébe és rászólt magára! Na, akkor munkára fel! – mondta és megállapította, hogy ez az új főnöke valahogy sokkal szimpatikusabb, mint az előzőek és az sem utolsó szempont, hogy végre akár pizsamában is dolgozhatok!

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Elpuskázott élet

 

szék pasi nő

Ült a bárban, az italát kortyolgatta. Ami általában ásványvíz szokott lenni, de most úgy tartotta kedve, hogy whiskyt ivott jéggel. Valahogy megkívánta. Majd hazamennek taxival, a kocsi itt maradhat a Hotel parkolójában, úgy is az övé. Ettől elmosolyodott, büszkeséggel töltötte el Petert, hogy mennyi mindent elért az életben, viszonylag fiatal kora ellenére. És végre a szerelem is rátalált.
Épp az új, szexi műsor ment, Mariannal. Az édes-drága Mariannal. Ő találta ki ezt a számot. Csodálatosan táncolt és nagyon jó kis sztorikat kreált hozzá. Imádta a csajt, nem csoda, hogy első pillanattól megőrült érte, amikor idekerült a bárba. De Ő, mint a bár és a hotel tulajdonosa, nem rohanhatta le azonnal. Tudta, hogy gálánsan kell közelítenie hozzá. Nem akarta elijeszteni. Persze, a nőcskék jöttek-mentek előtte, de Mariann, Ő valahogy más volt. Amikor megjelent egy egyszerű farmerben és finoman kivágott pólójában, hogy jelentkezzen az állásra, mint táncos, hát a visszafogottsága ellenére mégis lehengerlő volt. Fel is vette azonnal és nem tudta még, hogy ajándékba kapott a sorstól egy fantasztikusan jó táncost, akinek a koreográfiához is nagy érzéke volt és hihetetlen frappáns ötletei voltak az esti műsorok feltúrbózásához. Már első alkalommal tudta, hogy ez a nő különleges, de akkor még nem merte bevallani magának, hogy szerelmes lett. De aztán később kiderült, hogy Mariann is nagyon vonzódik hozzá és szerelemben, üzletben jó pár lett belőlük. Büszkén nézte a nőt a színpadon. Táncolt, épp Joe-val adták elő a legújabb gengszteres figurára vett darabot. Mariann érzékien átlátszó, testszínű „alig-ruhát” viselt, gesztenyebarna haja, lágyan omlott a vállára. Ezt a jelmezt még kiegészítette egy kis tangabugyi és egy szexi fekete harisnya. Gyönyörű volt és izgató. A pasasok között szájról-szájra terjedt az új műsor híre, talán megunták a túl direkt ingereket és talán amiatt volt nagy keletje ennek a kis mini darabnak, mert az uraknak ismét igényük támadt egy kis  múltszázadi sejtelmes erotikára. Mariann beleült a férfi ölébe, benyúlt a férfi trikója alá, aki egyik kezében pisztolyt tartott, a másikkal határozottan ölelte át a lány derekát. Jó kis erotikus tánc ez … mosolygott magában Peter, de tudta, hogy bízhat a társában, ilyenkor csak szerepet játszik. Bár tény, hogy nagyon izgatóan imitálja a tánc közben a szerelmeskedést Joeval, ahogy, bár ruhában vannak, de mégis ritmikusan mozog a csípője a férfi ölében körbe-körbe és fel-le. Nagyon élethűen játszanak. A zene is nagyon erotikus, ennél a szösszenetnél épp érzéki sóhajok hangzanak el, s a vendégeknek láthatóan tetszik a műsor. Nem mellesleg az italfogyasztást is jól befolyásolja a darab – mosolygott elégedetten Peter.
Hamarosan vége a számnak és hátramegy Mariannhoz. Ez olyan rituálé közöttük, hátramegy, átöleli, megcsókolja és megköszöni neki a minden este nyújtott csúcsteljesítményt és hogy a bárban neki köszönhetően minden este nő a férfivendégek száma, de még a hölgyek is kíváncsiak erre a sejtelmes erotikára újabban. De most még izgatottabb volt, mert Mariann elmondta, hogy ma este vár rá egy meglepetés. Nagyon kíváncsi volt, úgy izgult, talán ezért is kívánta meg a whiskyt, bár lehet, hogy nem kellett volna kettőt innia ….

Vége lett a számnak, hátrament az öltözőkhöz, ahogy az már csak lenni szokott. Ahogy ment a folyosón, az öltöző előtt messziről meglátta Mariannt. Peter sóbálvánnyá dermedt. Az ő szerelme épp Joeval csókolózott, igencsak szenvedélyesen. Nem is zavartatta magát, észre sem vette Petert. Eldurrant az agya. Épp arra jött Daniel, a biztonsági őr, Peter kikapta a pisztolyt a zsebéből és rálőtt Mariannra és Joera is. Mindketten holtan zuhantak a padlóra. Julie, a másik táncoslány szaladt ki az öltözőből, sikoltozni kezdett! Debra, Debra! Debra! – kiáltotta. Peter! Mit tettél?! – kérdezte vádlón és döbbenten nézett főnökére.

Debra? Ki az a Debra? – kérdezte Peter döbbenten. Hogy-hogy ki? Joe táncos barátnője. Ma reggel vette őt fel Mariann helyettesíteni. Meglepetésnek szánta, ugyanis várandós. Ma akarta neked megmondani. – felelte Julie könnyektől el-elcsukló hangon.

 

A sztori a képzelet szüleménye és ismét egy képről írós játék ihlette, amelyet megtaláltok a Talentummobile.hu honlapon is.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Rosszcsont kölykök

 

kreatív írás képről rendőrautó
 
(A kép a “Talentum Mobile – a Tehetség mindenkié” által meghirdetett képírós játék felhívására készült és onnan származik.)
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/231-kreativ-iras-kep-alapjan-48
 

Nézte, ezt a régi, elfeledett fotót és eszébe jutott a gyerekkora. Hogy milyen egy vásott kölyök volt a bátyja. Sosem fogadott szót, lázadó gyerek volt, mégis felnőttkorára valahogy Ő is beállt a sorba és nem sikerült visszatalálnia ahhoz az igazi kis emberkéhez, aki valaha volt. Többnyire érdekesen alakul az élet, nem úgy, ahogy várnánk. – mondta csak úgy magának. Visszaemlékezett egykori önmagára, hogy milyen szófogadó kislány volt. Felnőtt korában aztán bánta, hogy olyan volt, amilyen. Olyan mulya, mindenkinek megfelelni próbáló, szende, szótlan, odateszed-ottmarad kislány. Csak a fejében forgatta a gondolatait és mindent megfigyelt, miközben a környezete azt hitte, hogy nincs is agya. És milyen érdekes, hogy felnőtt volt már, amikor afféle kamaszként szembeszállt a sorsával, a környezetével és ment a feje után, több esetben is. Újra a képet nézte. Ahogy a tesója és barátai épp egy rendőrautót jelölnek meg, akár a macskák. Látszik, hogy a tesója a főkolompos. A többiek pedig engedelmesen végrehajtják a csínyt, amit kieszelt és ő közben figyeli, hogy le ne bukjanak. Aztán persze elkapták őket, szerencsére nem a rendőrök, hanem a szüleik, akik azt sem tudták, hogy nevessenek vagy sírjanak rajtuk és szigorú képet próbáltak vágni, miközben próbálták megszidni Pistit. Persze látszott rajtuk, hogy a szidás mit sem ér, mert közben meg majd halálra nevetik magukat.

Ő meg csak bánta, hogy kislányként nem tett semmi különösebb rosszat. Szófogadó kislány volt és csak az álmodozásai közben élte meg a csínytevéseket, amit többnyire el sem követett. Félt rossz lenni, mert úgy gondolta, még csak észre sem vennék, vagy jól megszidnák, de aztán ugyanúgy elfelejtkeznének róla, mintha mi sem történt volna. Kár, hogy akkor nem volt bátrabb. Akkor nem most lenne olyan izgalmas az élete, nem most, két gyerek mellől próbálná feszegetni a határait – gondolta.

Amikor ezen merengett, egyszer csak bejött a szobába a bátyja. – A régi képeket nézegettem – mondta neki mosolyogva és mutatta a fotót, ahogy apjuk titokban lekapta, ahogy megjelölték a rendőrautót.  Pisti ránézett és kajánul vigyorgott. – Istenem, de jó is volt, milyen vásott kölykök voltunk. – Tudod Hugi, amikor kicsik voltunk, titokban mindig tiszteltelek. Amiért Te ki tudtál maradni a hülyeségekből. – mondta neki! – Mindig is irigyeltelek, hogy nem vagy zabolátlan. Bezzeg én! És mennyi büntetést kaptam, te jó ég! – mondta Pisti vigyorogva. – Látod én meg téged irigyeltelek – mondta Hugi! Hogy mersz bátor lenni, szembemenni, ellentmondani, nem úgy, mint én! Te legalább már fiatalon kivívtad, hogy egyéniség maradj és nekem most, felnőtt koromban, az elmúlt évek során kellett megvívni a magam harcát és levetkőzni azokat a dolgokat, amik nem én vagyok. – Tök mindegy, mikor, a lényeg, hogy megtetted – mondta a tesója. Különben nem lenne most itt ez! És elétette húga orra elé a nemrég frissen megjelent regényét. Büszke vagyok rád! – mondta neki.
Köszi! – mondta Hugi és hálásan és boldogan nézett az egykor rosszcsont bátyjára.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése